100 év Isten tenyerén

Polman Maria Lucianna nővér hívatásának 80 évére tekintett vissza. 1942-ben tizenhat évesen lépett a közösségbe és mint elmondta, Isten már ekkor megmutatta gondviselését életében, hiszen, ha akkor ily fiatalon, nem lépett volna a nővérek közé,  valószínüleg nem szabadult volna meg az orosz fogságtól. 1945-ben, mivel palotai születésű sváb volt, édesapjával és öccsével együtt került fel a deportáltak vonatjára. Hetekig zötykölődtek a vonaton, mígnem Adjud-nál a nunciatúra kérésére néhány papot,  öt apácát és pár vasutast szabadon elengedtek. Ez egyik legszebb és egyben legfájdalmasabb emléke ez  Lucianna nővérnek, hiszen ekkor látta utoljára életben édesapját, aki az elváláskor csak annyit mondott lányának: -Menj nyugodtan haza, hiszen ezért adtalak Istennek és csak azért imádkoztam, hogy te megmenekülj!

Nagyváradon tanítóképzőt végzett, de nem sokáig gyakorolhatta hívatását, mivel 1949-ben a kommunisták feloszlatták a rendeket. Megszüntették a vallásos tanintézeteket.  A nővérek le kellett tegyék a szép fehér kornettet és elkellett hagyják a közösségüket. Ő ekkor hazakerült Palotára, hol tíz éven át kántoroskodott, míg 1960-ban felvették ápolónőnek a tüdőszanatoriumba. Nyugdíjba menetele után sem tétlenkedett soha, hiszen a kommunizmus bukása után ő volt, aki felkarolta az érkező fiatal lányokat és mint jó lelkianya vette gondjaiba fiatal nővéreit. Lelkünkre kötötte, hogy az Istenbe vetett feltétlen bizalom legyen mindig első helyen életünkben és akkor nincs az a nehézség, amely eltántoríthat hívatásunktól, amely megtörné hitünket.

Kertész Szerafina nővér FdlC