Házaspárok római zarándoklata

Május 28 és június 3 között egyházmegyénk 25 házaspárja 4 pap kíséretében Rómába zarándokolt a Családok Jubileumára. Erről a zarádoklatról olvashatunk az alábbiakban.

Három nap Rómában megerősített hitemben és a reményben. Szent helyeket látogatva, szép nagy bazilikák beszélnek egyházunk gazdag történelméről. Nemcsak a kő templomok, amelyeket meglátogattunk és történetével az idegenvezető segítségével megismerkedtünk, de a lateráni bazilika előtt, a tanúságot tevő családok hite, a közös ima és ének által eggyé formálódó közösség erősítette bennem a reményt. Az egyház él. A család az egyház reménye.

A Szent Péter téren a szentmiseáldozaton való részvétel valóban áldozat volt részünkről is. Gyaloglás, meleg idő, ülő hely hiánya kapcsolt be bennünket még inkább Jézus Krisztus kereszt áldozatába.

Áldozat, de az élő Krisztussal való személyes találkozás is. Ebben segített az Ő uj földi helytartójával, Leó pápával való találkozás. Béke , belső öröm, szeretet sugárzik belőle. Nagyon közvetlen és reménykeltő pápa.

A Szent Péter bazilika előtti téren a közös ima által, egy test és egy lélekként eggyé formálódtunk. Jó volt itt lennem.

A zarándokcsoport tagjai-házaspárok és papok- a közös ima, a személyes beszélgetések, fáradságos gyaloglás, egymás szolgálata által egy nagy családdá formálódott. Szeretetben is növekedtünk gyakorolva a türelmet, figyelmet mások javának keresését.

Paptestvérekkel együttműködve rájöttem, hogyha akarunk, talentumainkat felhasználva mások szolgálatára tudunk szép és jó dolgokat tenni. Hiszem, hogy mindez lelki gyümölcsöket terem most és otthon is bennünk és általunk. Hála és köszönet a szervezőknek az időért és fáradságért, a püspök úr támogatásáért.

Ozsváth József atya

A nevem Carina, és körülbelül két és fél éve vagyok katolikus. Ortodox hitben kereszteltek meg és nevelkedtem, ám a lelki utam új irányt vett a házasságkötésem után. Mindez abból az őszinte vágyból indult, hogy a férjemmel, Adriánnal együtt vehessünk részt a vasárnapi szentmisén – nem külön, ahogy a nagyszüleim tették, hanem közösen. A nagymamám ortodox templomba járt, míg a nagypapám, aki katolikus volt, a saját templomába ment szentmisére. Bár mindketten példás keresztény életet éltek, ez a különválás mély nyomot hagyott bennem: én nem szerettem volna ugyanezt az utat járni.

A házasságunk kezdetén próbáltunk felváltva részt venni az istentiszteleteken: egyik vasárnap ortodox, a másik vasárnap katolikus templomban. De ez a „ingázás” fárasztóvá vált a rítusok, a nyelv és a légkör különbségei miatt. Én nem értettem a katolikus miséken használt magyar nyelvet, míg Adrián nem ismerte az ortodox liturgia archaikus nyelvezetét. Ez fokozatosan a szertartásokon való részvétel csökkenéséhez, majd Istenhez fűződő kapcsolatunk elhidegüléséhez vezetett. Házasságunk nyolc évéből így pár év így telt el, és úgy éreztük, valami lényeges hiányzik.

Az ortodox vallásból a katolikus vallásra való áttérésem nem volt hirtelen, de annál mélyrehatóbb. Sok jelentős élmény közül most az első zarándokutunkról szeretnék beszélni, amelyet katolikus családként tettünk meg: a Családok Zarándoklata Rómába, amelyet a Remény Jubileumi Évében szerveztek meg.

Nem terveztünk ilyen utazást, különösen nem egy szakmailag zsúfolt időszakban. Egy délutáni templomi találkozó után jött a meghívás, és szinte spontán módon mondtam igent. A munkahelyen igyekeztünk mindent a lehető legjobban megszervezni, de ahogy közeledett az indulás, egyre több akadály merült fel: a munkahelyen kulcsemberek személyes problémákkal küzdöttek, mások éppen a zarándoklat idejére kértek szabadságot.

Ekkor tanultam meg egy fontos leckét: néha hagyni kell, hogy az Úr vezessen, különösen akkor, amikor már nem tudjuk, mit tegyünk. Ez nem gyengeség, hanem bátorság – annak bátorsága, hogy Istenre bízzuk magunkat, aki mindent jobban elrendez, mint ahogy mi valaha is elképzelhetjük.

Amikor Rómába érkeztem, az első zarándoknap után visszatekintve ráébredtem, milyen sokat utaztam már – de milyen kevés mély dolgot gyűjtöttem eddig a lelkembe. Ez az élmény lehetőséget adott, hogy újra felkeressek már korábban látott helyeket, de most a lélek nyitott szemével.

Például a Santa Maria Maggiore-bazilikát – ahol négy évvel ezelőtt már jártam, és csupán annyit tudtam róla, hogy lenyűgöző az építészete és jól mutat az Instagramon. Most viszont, zarándokként, egy szentmisén vehettem részt a Cesi-kápolnában, az egész csoporttal és a négy szervező pappal együtt. Ez volt az egyik legszebb mise, amin valaha részt vettem – mély, bensőséges és kegyelemmel teli.

Egy másik meghatározó pillanat az volt, amikor a szertartás után elhaladtunk Ferenc pápa sírja mellett. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljutok oda. Aznap este együtt énekeltünk a templomban – ez az öröm lassan lobbant fel bennem, és mint egy láng, egyre jobban nőtt. Igyekszem ezt az érzést újra és újra átélni az imádságban.

A második nap ugyanolyan különleges volt: egy hitbéli tanúságtétel a Piazza di Spagna-n, ahol egy csoport missziós katolikus család táncolt és osztotta meg a hit örömét, majd meglátogattuk a Pantheont, este pedig részt vettünk a San Giovanni in Laterano-bazilikában tartott programon – ez a templom a „lelki otthonom” Rómában. Itt először imádkoztuk együtt hangosan az utcán a rózsafüzért. Ez a nyilvános hitvallás mélyen megérintett.

Bár sok más részletet is megoszthatnék, most arra szeretnék összpontosítani, ami a legfontosabb: ez a zarándoklat megváltoztatta az életünket, és új látásmódot adott. Átjutottunk a Szent Kapukon a Szent Péter-, Szent Pál-, Santa Maria Maggiore- és San Giovanni in Laterano-bazilikákban, és elnyertük a teljes búcsút.

Emlékezetes pillanat volt az is, amikor részt vettünk XIV. Leó pápa által bemutatott szentmisén – ez volt az első alkalom, hogy jelen voltunk egy pápa által celebrált szertartáson. Olyan ajándék volt ez, amit sosem felejtünk el.

Katolikus családként még az utunk elején járunk, de tudom, hogy jó úton haladunk. Amíg Isten jó és csodálatos embereket küld mellénk, akik vezetnek minket, addig nem vagyunk egyedül.

Különösen mélyen kötődöm a lateráni bazilikához és annak kapcsolatához az aradi kanonokkal, Fraknoi Vilmos-sal, aki támogatta a II. Szilveszter pápának szentelt emlékmű felállítását. Váratlan kapcsolatot éreztem a helyi történelem és az egyetemes Egyház között. Ha őszintén keresünk, Isten válaszol.

Ezért hiszem, hogy minden – akár apró – lépés, amely közelebb visz hozzá, bizalommal kell, hogy kezdődjön. Ez a zarándoklat épp az volt, amire szükségünk volt ahhoz, hogy továbbhaladjunk a hit útján – együtt. Mély hálát érzünk ezért a csodálatos lelki élményért.

Bízva abban, hogy Isten meghallgatja a zarándoklatunk szándékait, ezen az igerészen fogok elmélkedni:

„A ti hitetlenségetek miatt – felelte Jézus. Bizony mondom nektek, ha akkora hitetek lenne, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: ‘Menj innen oda!’, az odamenne, és semmi sem volna nektek lehetetlen.” (Mt 17,20)

Moș Carina és Adrian