Ordine călugărești
trecutul
SZŰZ MÁRIA SZENTJOBBI APÁTSÁGA
A rend Biharba jövetelének története is Szent István királyhoz kötődik. Jobb karját az 1083. évi szentté avatáskor Mercurius apát hozta a Berettyó vidékére. Szentjobbon I. László király tette le az ereklyét őrző bencés monostor alapjait, amely először fából, majd Álmos herceg révén kőből épült meg. Az apátság hiteleshelyként működött, a köré formálódó település pedig vásártartási joggal bírt. Az ismert szentjobbi apátok: 1083 Mercurius, 1220 Teke, 1241 körül Simon, 1326 János 1332-1336 Pál, 1369 Pál, 1395 Simon, 1411 Mátyás, 1448-1495 Balázs. A szent ereklyét egyes vélemények szerint a tatárok elől, más források szerint a török dúlás elől menekítették Raguzába. A Berettyó-menti bencés apátság utolsó gubernátorát 1501-ben Váradi Péter kalocsai érsek személyében jegyzik, tőle került a pálosok tulajdonába. A középkori apátság a 16. században szűnt meg.
ALMÁSMONOSTORI
A Nagyváradi Római Katolikus Egyházmegye máig azonosítatlan középkori bencés apátságai közé tartozik Almásmonostora, amelyet Bunyitay Vince egyháztörténész a kalotaszegi Váralmás területére helyezett a 19. században, újabb kutatói vélemények szerint a Bihar megyei Almaszeg (Voivozi) faluban régészeti ásatások során feltárt klastromromok is lehetnek Almásmonostora maradványai. A bencés kolostor első írásos említése a 1238-ból való, melyben az apátság kegyuraként szereplő László comes elűzi a bencés szerzeteseket és helyükbe premontreieket telepít. Az apátságot az 1241-ben a tatár dúlta fel és tette a földdel egyenlővé. Bunyitay elméletét azzal igazolta, hogy a község déli oldalán levő magaslaton torony maradványait találta és a dűlő a Szentmező nevét viseli, illetve, hogy a környék falvaiban faragott kőtöredékekre bukkant, amelyek az apátsági templomot díszíthették.
GYERŐMONOSTORI APÁTSÁG
Kalotaszeg legrégebbi, ma is álló épített öröksége a gyerőmonostori református templom, amely a középkori bencés apátság alapjain nyugszik. Az apátság építéstörténete ismeretlen, annyi bizonyos, hogy a 13. században Gyerőmonostora már állott. A bencések jelenlétét az oklevelek nem igazolják, de a templom elhelyezkedése és struktúrája is a rend építkezési szokásaihoz igazodik úgy a díszes nyugati kapuzata, mint a hajó déli oldalán látható Katalin-kerék és gótikus ablakai. A hajlékot 1241-ben tatárok dúlták fel, az alapító Kalota nemzetség helyreállíttatta, de a 14. századi pápai tizedjegyzék már csak mint közönséges lelkészséget említi.
SZENT ISTVÁN ELSŐ VÉRTANÚ VÁRADHEGYFOKI PRÉPOSTSÁGA
A Váradhegyfoki Premontrei Konventet a Sebes-Körös jobb partján, a Szent László székesegyháza feletti magaslatra építtette II. István, lotaringiai szerzetesekkel népesítette be és privilégiumokkal ruházta fel: nem tartozott püspöki joghatóság alá, hiteleshelyként működött, prépostjai főpásztori jelvényeket viselhettek. II. Istvánt is váradi konventjében helyezték örök nyugalomra. Az 1241. évi tatárdúlás felperzselte és elnéptelenítette a helyet, de a rendház újraépült és benépesült, birtokain plébániákat működtetett. A kolostor a 14. században hanyatlásnak indult és a 15. század végére megszűnt.
MONOSTOROSÁBRÁNYI PRÉPOSTSÁG
A Berettyó és a Bisztra-patak találkozásánál fekvő község középkori temploma a református egyház tulajdonában ma is áll. A falusi parochiális templommá lett 13. századi hajlék sokáig üresen állt és romosodott, a rend-szerváltás után sikerült megmenteni a pusztulástól. Ikertornyos, háromhajós monostortemplom helyett egy kisméretű román kori templomot találunk ma Érábrányban, melynek szentélye a nyolcszög három oldalával zárul. A monostor alapítója ismeretlen, a település első birtokosa, Csáky Ferenc is csupán 1451-ben tűnik fel az oklevelekben, a család ekkor nyerte adományképp Zsigmond királytól Margittát és tartozékait.
MONOSTORPÁLYI (NYÍRPÁLYI) PRÉPOSTSÁG
A monostorpályi református templom északi falának támaszkodó, fél-köríves szentélyzáródású, háromhajós templom közelmúltban feltárt marad-ványait azonosítja a szakirodalom a premontrei rend középkori nyírpályi prépostságával. Egy 13. század végi premontrei oklevélben, és az 1332-1337-iki pápai tizedjegyzékben is feltűnik a klastrom, amely feltehetően a vidéket uraló Ákos nemzetség családi monostora lehetett, alapítója ismeretlen. Védőszentjeként Szent Pált azonosítják.
A nagyváradi premontrei rend újkori története a törökök távozásával kezdődik, hiszen az oszmánok kiűzését anyagiakkal támogató perneci apátság, a Habsburgoktól jutalomképp kapta a váradhegyfoki konventet, amely végül a birtokok rendezetlensége miatt a lukai apátsághoz került, így érkezett Biharba annak jószágkormányzója, Helcher Félix, lukai premontrei kanonok, hogy megteremtse a visszatelepülés alapjait, 1713-ban királyi rendelettel iktattak be új tisztségébe. O fedezte fel, s fordította a köz javára a Félixfürdő gyógyvizét. Tíz év múlva az eredményes gazdálkodásnak hála, felépülhetett első rendházuk is a Csáky Imre püspöktől kapott telken, a mai Park-szálló helyén. Mária Terézia 1772-ben rendelte őket a Szentmártonba, ahol pár év alatt Szenczy István lukai kanonok segítségével megépült rendházuk is, templomuk azonban csak 1834-ben, mivel II. József szekularizációs rendelete 1787. decemberében feloszlatta a rendet. I. Ferenc 1802. március 12-én kelt diploma restitutionaléja a bencés, a cisztercita és a premontrei rend visszaállítását tette lehetővé, feltétele a rendi középiskolák létrehozása volt. A váradhegyfoki és a leleszi prépostságot a jászóvári prépostsághoz csatolta. A premontrei rend megkapta a pálosok kolostorát és templomát, 1808-ban a váradi főgimnázium vezetését is átvette.
A Premontrei Főgimnázium ma ismert épülete az Úri utcában 1874. november 10-én nyitotta meg kapuit és 1923. január 17-én a román hatalom számolta fel ismét, addig azonban nemzetiségi és felekezeti hovatartozástól függetlenül a legmagasabb színvonalon nevelték nem csak Várad és Bihar, de a környező megyék fiatalságát is. A korabeli Magyarországon a váradi premontrei gimnázium volt az egyetlen felekezeti középiskola, ahol román nyelvet tanítottak választható tárgyként a román ajkú fiataloknak. A főgimnáziumból került ki Bihar megye és Magyarország vezető értelmisége. Leendő orvosok, ügyvédek, tanárok, mérnökök tucatjai kaptak elitképzést a tanintézet falai között. Híres természetrajz laborját dr. Károlyi Ireneaeus József fizikatanár szerelte fel, aki Marconi előtt találta fel a szikratávírót és működtette a váradi iskola valamint a szentmártoni rendház között. A híres tanárok közé soroljuk Juhász Gyulát, aki 1908. február 15-én kezdett a magyar katedrán és váradi tartózkodása alatt a Szabadság kiváló tollú újságírója is volt. „Az új tanár egyike a legtartalmasabb, legképzettebb embereknek. Mint poéta, a mélyérzésű, klasszikusan szép verseivel jutott be a legerősebb talentumú poéták sorába. A nagyváradi tanári kar kiváló erőt nyert Juhász Gyulával, aki – hisszük – a nagyváradi kulturális életnek egyik büszkesége lesz.”- fogadja a frissen érkező tanárt a nagyváradi napilap. A váradi Alma Mater falai közül nőtt ki Némethy Gyula történész, dr. Follmann Géza teológiai rektor, dr. Karácsonyi János püspök, dr. Schiffert Béla, a váradi egyházmegye későbbi apostoli kormányzója, Bródy Sándor és Tabéry Géza írók, rövid ideig Bartók Béla is a tanintézet diákja volt. A váradi románságból Aurel Lazar és Iosif Vulcan.
A rend váradolaszi kolostorát 1339 előtt (talán már a XIII. század második felében) alapította a váradi püspök Szent Miklós tiszteltére. A XV. század közepére a közösség létszáma annyira megcsappant, hogy Vitéz János püspök és Hunyadi János kormányzó 1449-ben domonkosokat vagy ferences obszervánsokat akart, pápai engedéllyel, telepíteni bele. Erre mégsem került sor, végül a reformációig élt tovább. 1539-ben még vettek fel új rendtagokat. Utoljára 1551-ben említik, ezután nem sokkal szűnhetett meg. A váradi kolostor a rendtar-tomány tekintélyesebb kolostorai közé tartozott: több szerzeteséből lett tanár a rend párizsi, illetve más kül-földi főiskoláin, a későközépkorban többen emelkedtek püspöki rangra is. Itt szerkesztették meg a magyar-országi ágostonos kolostorokban folyó könyvmásolás legkorábbi ismert szabályozását (1334 előtt adták ki) és innen indult pályafutása a humanista Váradi Jánosnak is.
A váradi püspökség területén a johanniták a mai Szentjános falutól dél-nyugatra, a Körös folyó közelében egy magaslaton telepedtek meg, mely máig a Klastrom-domb nevet viseli. A szentjánosi rendház 1190-ben már állt, valószínűleg a renddel kiváló kapcsolatokat ápoló IV. Béla jóvoltából. Később a rendházat magánadományok is gazdagították. A tatárjárást követően a menekülő királyi udvart Dalmáciáig kísérő johanniták már nem térhettek vissza elpusztított bihari birtokaikra. A király az ország délkeleti végeinek védelmére rendeli őket. Utolsó birtokrészeiket Ferrustan, a rend magyar-országi tartományfőnöke 1262-ben adta el Kereky János comes-nek.
A pálos rend az egyetlen magyar alapítású szerzetesrend, amely a Remete Szent Pál szellemiségét és lelkiségét követő mecseki és pilisi remeték monasztikus közösségbe való szervezéséből jött létre Boldog Özséb esztergomi kanonok vezetésével 1250 körül. Egységes, ágostonos regulájukat XXII. János pápa engedélyezte 1328-ban, Károly Róbert magyar király kérésére.
A Szent Miklós kolostor Belényesszentmiklós közelében egy magaslaton helyezkedett el, alapítása valószínűleg a pálosok megjelenése előtt történt és Bihar nemzetségi klastromaink egyike volt, amelyet 1333-ban Tamás fia, István jóvoltából végrendeletileg jutott a váradi püspök és a káptalan tulajdonába. 1474 táján törökök dúlták fel. Újabb kutatások szerint a kolostor feltárt romjai ismeretlen rendű monostoréi voltak, amelyet a tatárdúlás után hagytak fel lakói.
A pálosok várad-kápolnai megjelenése 1280 és 1294 közöttre tehető, de a rendnek 1321-ből való az első okleveles említése, kolostorukat Szűz Mária tiszteletére szentelték fel. A 15. században egy török betörés alkalmával elpusztult, de újjáépült, 1474-ben már scriptorium működött falai között. A rendház 1552-ben vagy 1566-ban szűnt meg, okleveleik Felvidékre kerültek.
A rend fugyivásárhelyi kolostorának alapítását 1325 előtt a Zoard nemzetségbeli Fudy családnak tulajdonítják, védőszentje Szent Jeromos volt. A török betörések alkalmával 1473-ban elpusztult, újjáépült,1566-ban mégis végleg elnéptelenedett.
Szentjobbon a bencések kolostorát vették birtokukba pálos szerzetesek, akik 1499-től 1556-ig, a reformáció elterjedéséig lakták az ősi klastromot. Ekkor Telegdy Miklós rátör a rendházra és hét szerzetest megöl, a rend ekkor távozik végleg a Berettyó parti településről.
A török pusztítás után jezsuiták és ferencesek után az 1720-as évek közepén a pálosok tértek haza harmadikként a városba. Kezdetben csak néhány, a Váradolaszi városrészben felvásárolt telket bírtak, majd Okolicsányi János püspök 1736-ban a Szt. Brigitta templomot adta át nekik használatra. Csáky Miklós püspök 1740-ben a város szélén nyolc telket vásárolt fel, és a rendnek adományozta. Itt épült fel 1740-1775 között a pálosok egyik legreprezentatívabb hazai temploma és rendháza. Az 1740-ben alapított papneveldébe Csáky pálos rendi tanárokat hívott, az 1740-es és 50-es években ott tanítottak többek között Paksy Lajos, Streska Márton, Horhy Imre, Ordódy Károly, Mentler Zsigmond, Redtl Károly, Vayay Jeromos, Raffavics László. 1786-ban, a rend II. József által elrendelt feloszlatása idején 9 rendtag lakta a konventet.
A Domonkos-rend több kolostort tartott fent a Nagyváradi Egyház-megye területén, de működésükről kevés adatot őriznek a középkori krónikák. Debrecenben 1303-1317 között próbáltak letelepedni, de mivel a kegyúr Dósa család és a püspök engedélyét nem szerezték meg, 1326-ban kiűzték őket a városból.
A körösszegi domonkos kolostort 1489-ben Csáky Mihály alapította Szent Mihály tiszteletére, s 1553-ig működött. A szerzetesek ekkor kaptak engedélyt elöljárójuktól klastromuk elhagyására a rohamosan terjedő protestantizmus elől. A Mindenszentek tiszteletére felszentelt váradi klastromot 1490-1493 kö-zött Farkas Bálint váradi püspök alapította. Iskolájuk és könyvtáruk rövid időn belül ismertté vált, ez vezethette az 1557. évi erdélyi ország-gyűlést, hogy a létrehozandó református kollégium számára meg-szerezze. A domonkosok távozásáról János Zsigmond 1560-ban kelt levele árulkodik, melyben a rend utolsó váradi perjele, József szerzetes a klastrom javainak zálogosítására kapott engedélyt.
A Domonkos-rend női ága a mohácsi vészt követően, de még 1549 előtt a Margit-szigetről menekül Szentjánosra, a 13. századi bencés apátság és a ciszterciek falutól távol eső, a Sebes-Körös közelében levő, üresen álló épületeibe. 1556-ban távoznak a vidékről.
Megoszlanak a vélemények arról, hogy Nagyváradon 1289 előtt létezett-e a ferencesek kolostora, annyi bizonyos, hogy ez évben már itt tartották a rend-tartomány első káptalanját. A konventuális ference-sek egyik stratégiai központja volt a középkorban, amely 1557-ig, a reformáció beköszöntéig tartotta magát Váradon, a 16. században iskolát is működ-tettek. Rendházuk a Szent Ferenc utcában, Velence városrészben állt, a mai szülészet helyén. A kórház építése során részlegesen kerültek elő a kolostor-templom és a rendház falai. A konventuális ferencesek helyét Nagyváradon az obszervánsok vették át, kolostorukat, amelyet a vár nyugati kapuja közelébe, Péntekhely negyedbe helyez a szakirodalom, Szentlélek tiszteletére szentelték fel, falai között 36 szerzetes lakott. Rendtartományi gyűlésüknek hétszer adtak otthont Nagyváradon. Középkori jelenlétüknek a reformáció vetett véget. Kolostorukat Varkocs Tamás várkapitány Várad ostromakor felégette.
Debreceni Jakab a 14. század elején, 1322-1340 között alapította Debrecen ferences kolostorát, amelyet Szűz Mária tiszteletére szentelték fel. A rendről a 15. századig keveset tudni. Fráter György halála után, a protestantizmus előrenyomulása miatt 1552-ben kellett elhagyniuk a várost.
A gyulai obszerváns ferences kolostort Maróti János bán alapította 1420-ban Szűz Mária tiszteletére. Feljegyzések szerint 1535-ben 23 szerzetes lakta, a rend salvatoriános ága kétszer is itt tartotta tartományi gyűlését. A szerzetesek 1566-ban hagy-ták el kolostorukat, amely el is pusztult, egyhajós temploma 41 méter hosszú és 13,5 méter széles volt.
A ferencesek gerlai monostorának alapítója a 13. században a Csolt nemzetség, első lakói bencés szerzetesek voltak, megüresedett klastromukat 1531-ben Abránfi István békési ispán adományozza obszerváns ferenceseknek. 1535-ben 13 szerzetes lakta, templomuk 33,3 méter hosszú és 14,6 méter széles volt nyugati toronnyal és félköríves apszissal.
Szalárd obszerváns monostorát 1395 előtt a Csáky nemzetség alapította Szűz Mária tiszteletére. Templomuk 1400-ra készült el, 1468-ban rend salvatoriánus ága itt tartotta közgyűlését. A kolostorban 1535-ben már 22 szerzetes élt, szalárdi tevékenységük akkor szűnik meg, amikor Csáky Farkas, az Adorján-vár urának szolgái 1556-ban megtámadják a rendházat, guardiánját megölik, templomát a reformátusok veszik birtokukba. A hajlék fennmaradt középkori jegyei a templom restaurálása óta jól láthatók.
A Szent Ferenc-rend női ága, a Szent Klára után klarisszáknak nevezett apácák a 13. században előbb Nagyszombatban, majd Pozsonyban jelennek meg. Az első apácák Pozsonyból érkeztek a várad-velencei klastromba, amelyet Szent Anna tiszteletére szen-teltek fel. Bár túlélték Várad 1557. évi ostromát, 1566-ban távozniuk kellett a Sebes-Körös vidékéről, visszatértek pozsonyi rendházukba.
A Rákóczi-szabadságharc Várad városára nézve végzetes harci cselekményeinek elcsitulása után lassan visszatértek a régi szerzetes-rendek és újak is érkeztek. A ferencesek ugyan már 1692 után megjelentek a városban, de építkezésre majd csak 1725 után gondolhattak. Kolostoruk és templomuk 1748-ra készült el. A 18. században a ferencesek elsősorban a plébánia nélküli Várad-Olaszi lelkipásztori feladatait végezték egészen a rend 1886-ban, II. József által történt feloszlatásáig. A rendtagok két évvel később távoztak a városból. Templomuk az alakuló új, várad-olaszi egyházközség plébániatemploma lett. Rendházukat iskolává, később pedig kórházzá alakították. Ma is ezt a célt szolgálja. Debrecenben 1716–1788 között működtek a ferencesek. Rendházuk számára kezdetben csak a városkapun kívül kaptak helyet, később a Miklós utcai kapu belső oldalánál, végül pedig a város délkeleti részén vásároltak telket, ahol kápolnájuk és rendházuk 1788-ig működött.
A rend nagyváradi megtelepedését László Pál kanonok 1725-ös, a rend javára történt telekadományozása (Újváros, Német-, később Teleki u.) tette lehetővé, azonban működési engedélyt csak 1727-ben kaptak Csáky Imre nagyváradi püspöktől. Ekkor telepedett le két szerzetes- és egy laikus testvér a négy cellából álló rendházba. A rend tagjai kezdetben főleg osztrák területekről érkeztek, szerepük feltehetően a város ekkor még jelentős számú német lakosságának pasztorációja lehetett. A rend szerzetesei már a 18. sz. első harmadától ellátták a székelyhídi és diószegi németajkú római katolikus híveket is. Váradon kezdetben a rendházzal szomszédos – temetőkápolnát engedték át nekik templomként, amelyiket 1728-ban szenteltek fel Krisztus szenvedése tiszteletére. 1733-ban a Luzenszky István nagyváradi püspöktől kapott telken új rendház építésébe kezdtek. A rendi templom alapkövét 1734-ben tették le, 1742-ben pedig Sarlós Boldogasszony tiszteletére fel is szentelték. A várost 1836-ban sújtó tűzvész a kapucinusok rendházában is számottevő károkat okozott, azonban ennek ellenére nem semmisítette meg ezt teljesen. A tűzvész következtében az épületet javításokra szorult, kisebb mértékű átépítésekre is sor került.
A váradi kapucinusok háztörténetében első ízben mindössze 1741-ben történik említés a rend helyi könyvtáráról. A nagyváradi kapucinus rendház könyvtára fontos helyet foglal el a rend kulturális örökségében, ugyanis az egykori osztrák, illetve magyar területekről – a részlegesen megőrzött móri kapucinusrendi könyvtár kivételével – kizárólag Nagyváradon maradt meg eredeti helyén és szinte teljes egészében a 18-19. századok folyamán kialakított rendi könyvállomány. Különös szerencse, hogy a várost 1836-ban sújtó tűzvész a kapucinusok váradi könyvtárában a legcsekélyebb mértékben sem okozott károkat.
A kapucinus atyák váradi könyvtárának első katalógusa 1758-ban készült el. A könyvtárosi feladatokat ebben az időszakban ellátó P. Rudericus Viennensis a kor előírásainak megfelelően, 26 szakcsoportba sorolta a gyűjtemény darabjait, mi több, betűrendes szerzői névmutatóval is ellátta ezt. Ekkor a könyvtárat 1300 kötet alkotta, melynek több mint fele latin nyelvű kiadvány volt. A 18. század végére az állomány 2400 kötetre duzzadt, amely gyarapodás az egyházmegye leggazdagabb és egyben legjelentősebb könyvtárai közé emelte a zömében egyházi és vallási tematikájú köteteket tartalmazó gyűjteményt. Kiemelkedő értéket képvisel 1 ősnyomtatvány, 45 antikva, közel háromszáz, 17. századi nyomtatvány, továbbá néhány régi magyar könyv.
A magyar reformáció 16. századi diadala és a nagyváradi egyházmegye 1566-os felszámolását követően csupán a ferencesek és a jezsuiták vállalták a még így is több ezer fős, pásztor nélkül maradt katolikus közösség lelki gondozását. A jezsuitákat Báthori István erdélyi fejedelem hívta Erdélybe. Kolozsmonostori rendházukból a váradi hívek kérésére 1585-ben négy rendtag érkezett Nagyváradra Szántó (Arator) István vezetésével, akik átvették a több mint egy tucat egykori templom közül egyedüliként katolikus kézen maradt várad-olaszi Szent Egyed templomot. Mellé társasházat építettek és alsófokú iskolát tartottak fenn Nagyváradon. Munkájukat számos üldöztetés közepette, egy időre a Várad melletti Szőlős faluba szorítva, majd az ostromlott váradi vár védőinek sorsán osztozva 1606-ig végezhették, amikor az erdélyi országgyűlés végleg kitiltotta őket Váradról.
A török pusztítást követően a jezsuiták elsőként tértek vissza az 1692-ben újjászerveződő nagyváradi egyházmegyébe. Templomukat és rendházukat egy évszázaddal korábbi állomáshelyük, az egykori Szent Egyed templom helyén építették fel, a mai görögkatolikus szeminárium és temploma helyén. Benkovich Ágoston püspök az általuk fenntartandó gimnáziumot 6000 forintos adományával már 1699-ben megalapította, működésüket azonban csak 1722-ben kezdhették meg. A későbbi Premontrei Főgimnázium jogelődjeként működő iskola a Tiszántúl legfontosabb katolikus középfokú oktatási intézménye lett. Falai között az ország tudományos életének számos jeles alakja tanított, köztük a modern magyar történettudomány alapítóiként számon tartott Pray György és Katona István is. A rend 1773-as feloszlatásáig vezette a váradi gimnáziumot, amely ekkora már főiskolai tagozattal is rendelkezett. A gimnázium Theatrum-nak nevezett nagytermében fél évszázad alatt több 200 latin nyelvű, nyilvános iskolai színjátékot adtak elő, amely a korai magyar színház történet egyik legbecsesebb 18. századi fejezetét képezi.
Istenes Szent János kővetőinek nagyváradi jelenléte poroszlói Gyöngyösy György kanonok, illetve Forgách Pál és Patachich Ádám püspökök adományainak köszönhető. 1753-ban Forgách Pál püspök Várad-Olasziban telket adományozott az irgalmas testvéreknek, amelyen Gyöngyösy kanonok támogatásával az irgalmasok 1754-ben megkezdték kápolnájuk építését. Gyöngyösy végrendeletében (1760) további adományokkal, 25.000 rajnai forinttal gazdagította a rendet. Ezekkel bölcsen sáfárkodva, 1770-ben a betegápoló testvérek egyidejűleg vehették át az 1761-ben megkezdett rendházukat és a xenodochium-ot, azaz a kórházat. Különböző adományok felhasználásával 1792-ben úgy a rendházat, mint a kórházat jelentős mértékben kibővítették. Már korábban elkészülhetett az eredeti funkcióját azóta is változatlanul őrző Gránátalma gyógyszertár is. A váradi irgalmas testvérek intézményeik fenntartását főként adományokból biztosították, azonban jövedelmeik növelése érdekben 1899-ben egy bérpalota építésébe is belekezdtek. Az ifj. Rimanóczy Kálmán által tervezett pénzügyi palotát 1900-ban adták át a Pénzügyminisztériumnak, amelyik bérleti szerződés alapján a vármegye pénzügyigazgatóságát helyezte el az épületben.
Az Irgalmas Betegápoló Rend működése kezdettől nagy jelentőségű volt hiszen a 18. század közepén a városnak, illetve a tágabb térségnek az egyedüli kórháza volt. Működésük folyamán évente 400-1.000 beteget láttak el. Válogatás nélkül katolikusokat, ortodoxokat, protestán-sokat, zsidókat. A nagyváradi kórházban kezdetben 3, majd az 1800-as évek elejétől 5-7 rendtag dolgozott a kisegítő személyzet mellett. A rendtagok között általában 2-3 orvos és 1-2 gyógyszerész volt. Egyedül az 1898. évben 456 beteget ápoltak összesen 7265 ápolási napon és 90 komoly műtéti beavatkozást hajtottak végre.
Az mizeri barátok által működtetett gyógyszertár Gránátalma néven első ízben a patika ellenőrzését 1828 decemberében végző Lonovich Imre orvos jelentésében tűnik fel. A váradra a 18. század közepén érkező irgalmas testvérek, ha gyógyszertárral kezdetben nem is, de gyógyításhoz elengedhetetlen gyógyszerekkel feltehetően rendelkezhettek. A ma is eredeti helyén működő patika a kutatás mai állása szerint valamikor 1770-1771 körül kezdhette meg működését. Első patikusa az 1770-1784 között működő rendtag, Blaskovits László volt, míg az utolsó irgalmas rendi gyógyszerésze, Sükösd József 1933-1934 között vezette az intézményt. A patika eredeti felszerelésé-nek jelentős része vagy megsemmisült, vagy szétszóródott, ma mindössze néhány bútordarab, hét (aranyozott) gipsz mellszobor, egy óra és néhány gyógyszeres edény maradt fenn a régi berendezési tárgyakból.
A lánynevelés két évszázados bástyája Nagyváradon a Szent Orsolya-rend, Fő utcai kolostorukat Szenczy István kanonok alapította, 1771. március 19-én kelt levelében 20 ezer forintot adományozott zárda és tanintézet létrehozására. A kassai születésű, elszegényedett nemesi családból származó Szenczyt kassai orsolyita apácák támogatták a tanulásban és pappá válásban, ekkor fogadta meg, hogy rendházat alapít tiszteletükre.
A hat kassai orsolyita apáca 1772. szeptember 5-én érkezett meg Nagyváradra. Rendházuk száz éven át az igényeknek megfelelően folyamatosan bővült s lett a város egyik legkedveltebb nőnevelő iskolája, ahol a humán és reálműveltség mellett a leendő családanyák társadalmi szerepvállalására is felkészítették a növendékeket. Eleinte csak 10-20 növendéket, az 1830-as évekre már 500 tanulójuk is volt.
A Szent Anna templom északi oldalán még Szenczy idejében elkészült a klauzúra épülete, a déli szárnyat és annak folytatását Rier Ferenc kanonok építtette. Szaniszló Ferenc püspök 1858-ban a Fő utcai szárnyat hosszabbította meg, 1877-ben Győrffy László nagyprépost hagyatékából az Apáca utcai szárny épült meg. Az Úri utca felőli külső iskola, a későbbi kaszinó épületével zárult az építkezések sora.
Nagyváradon az irgalmas rendi apácák fejtették ki a legátfogóbb szegénymissziót, miután a 19. század második felében megtele-pedtek a városban. Nogáll János kanonok, későbbi püspök Grazból hoz vincés nővéreket az általa alapított Szent Vince Intézet működtetésére, amelyben eleinte kisdedóvót, majd leány és fiúiskolát alakítottak ki, igények szerint 1911-ig bővítették intézetüket, létrehozva a város legnagyobb rendházát és iskola-komplexumát. Az intézetet szatmári irgalmas nővérek irányításával 1868-ban nyitják meg. „Ezzel csakis egy parányi részét teljesítem kötelességemnek a megye irányában, mely engem idegent szeretettel fogadott és méltóságban s jövedelemben minden érdem felett részesített.” –írja az alapító, Nógáll kanonok püspökének, Lipovniczky Istvánnak 1877. december 3-án kelt levelében, melyben egyházmegyéjére testálja az általa alapított tanintézetet.
A grazi vincés nővérek Brandis Leopoldina anya vezetésével érkeznek Váradra, hogy az első leányiskolát életre hívják a Szent Vince Intézet falai között. A fiúiskola elemi osztályai 1882-ben indulnak be, esztendőre pedig az V-VI. lányosztályok, 1893-ban nyitja meg kapuit a polgári elemi lányiskola, de épült fiú és leányinternátus is, később líceum meg ipariskola létesült az intézet falai között, kápolnáját a kommunizmus alatt bontották le.
A „Nogállban” 400 szegény gyermek is tanult 1900-as évek elején, a legrászorulóbbak ösztöndíjasként. „Alig múlik el esztendő, hogy intézetéhez legalább egy-két szobát ne építtetne részint iskolahelyiségül, részint a két internátus céljaira és a gondozó nénék lakásául.”- áll a bejegyzés a Szent Vince Intézet naplójában. Nogáll János két évtizedes iskolafejlesztő munkássága alatt több ezer szegény gyermek részesült iskolai oktatásban és nevelésben: „Ezekből hány veszett volna oda, ha a keresztény szeretet nem karolja fel? És ennyi gyermek annyi szülője időközben, gondját szegre akasztva, járhatott kenyérkeresete után! Mit jelent ez? A rideg számtan is azt mondja, hogy itt száz meg ezer és ezer gyermekkel és másfélmillió nap gondjaitól megkönnyebbült szülőkkel éreztetett áldás kell, hogy szavazzon köszönetet a keresztény szeretetnek.”
Nagyvárad-Újváros szegény és árva gyermekeinek gyámolításáért francia mintára jött létre 1855-ben az Immaculata Intézet bölcsődéje, amelynek működtetését Szaniszló Ferenc püspök 1858-ban bízta az irgalmas nővérekre, 1870-től pedig hatosztályos iskolával toldották meg. A Szent Szűz tiszteletére 1881 márciusában szenteltek kápolnát az irgalmas nővérek. A következő jelentős stáció az iskola bővítésében az 1891. esztendő, amikor Schlauch Lőrinc püspök óvónőképzőt létesített s avatott fel az Immaculatában. Az első világháború után 450 növendéket is számláltak az irgalmas nővérek.
Több iskola és óvoda létesült Nagyvárad peremterületein és vidéken a vincés nővérek irányításával. Várad-Velencén 1870-ban bölcsőde, óvoda és hatosztályos iskola nyitotta meg kapuit. Épületét 1887-ben jelentősen bővítették. Ekkor már 25-30 növendék befogadására alkalmas konviktussal is rendelkezett. Schlauch Lőrinc püspöksége idején, 1893-ban koldusápolót is létrehoznak az intézmény keretein belül. Az 1896-97-es tanévben az egyházmegye harmadik legnagyobb, 11 tagot számláló vincés közössége 250 elemi iskolást, 86 menedéket kérő szegényt és 13 bentlakó növendéket látott el.
Az egyházmegye várad-olaszi szegénygondozó intézetét Winkler József kanonok alapította 1882-ben. Kezdetben aggmenházat tartott fent az Úri utcában. 1892-ben felvette az egyházmegye alapító szent királyának nevét, majd impozáns Szaniszló utcai épületnek 1900-as felépítését követő-en fiú árvaházzal is bővült. A vincés nővérek az intézet konyháját működtették annak 1948-as felszámolásáig és épületének államosításáig.
A Romániai Magyar Rendtartomány 1924-ben vált le a Magyar Tartománytól, a nagyváradi Szent Vince Intézet lett a központi intézménye 9 rendház és 108 nővér tartozott irányításuk alá. Az 1925-1943 közötti nehéz időkben Deáky Jozefa volt az első tartományi főnöknő, az ő vezetése alatt épült meg Nagyváradon a Szent József-kórház.1931-től ez az intézmény látja el a beteggondozást a város szegényei körében.
A kezdetben 24 gyermek befogadására alkalmas alkalmas gyulai árvaházat Wenckheim Krisztina és Frigyes hozták létre 100 ezer forintos alaptőkével az irgalmas nővérek és a helybeli bazilita apácák vezetésére bízva az intézményt, amelynek impozáns épületét Ybl Mikós tervezte.
Az 1828-ban alapított Békés vármegyei kórházban ugyancsak a Wenckheim család nagylelkű adománya tette lehetővé a vincés nővérek és a már említett bazilita apácák szolgálatát. A századfordulón az intézményben egy elöljáró vezetésével három irgalmas szerzetes és egy világi betegápoló élt és dolgozott.
A gyomai Wodianer Intézet a Wodianer család 65 ezer forintos alapítványának köszönhetően jött létre 1884-ben 24 békés megyei, római katolikus árva gyermek befogadására. Az intézetet ugyancsak közösen vezették a vincések 4-5 tagot számláló helyi közössége és a görög apácák.
Az irgalmas nővérek a 20. század elején kezdtek aktívan részt venni városi rendházaiktól távolabb eső, vidéki települések közoktatásában és gyermekgondozásában. Bélfenyéren 1901-től óvodát és elemi iskolát, Szentjobbon pedig 1913-tól hat osztályos iskolát működtettek.
A szegénységet fogadó női szerzetesrendet 1855-ben, Alsó-Bajorországban alapította Paul Joseph Nardini, hogy kórházakban és szegényházakban, óvodákban, leánynevelő intézetekben, ambuláns beteggondozásban fejtsék ki szerteágazó tevékenységüket. Erdélybe, 1864-ben Haynald Lajos püspök telepítette be az akkoriban legerőteljesebbnek számító német női szerzetesrendet Batthyány Juliánna kérésére. Nagyszebenbe 6-an érkeztek, 60 év múlva már 262-en tevékenykedtek és önálló rendtartományt szerveztek 1923-ban, Petrozsény központtal. Az eleinte betegápolással foglalkozó nővérek később óvodákat, iskolákat, leánygimnáziumot, felsőkereskedelmi lányiskolát is működtettek.
Nagyváradon 1897. január 1-én bízzák a megyei kórház vezetését mallersdorfi nővérekre, 13 apáca kezdi meg tevékenységét, 1948-ban ezt a rendet felfüggeszti a kommunista hatalom, de 1999-ben visszatérnek. Sérült gyermekek gondozását, nevelését vállalják fel a Lisieux-i Kis Szent Terézről elnevezett házukban, továbbá szegény gyermekek étkeztetését és nélkülöző családok segélyezését szerte az egyházmegyében.
